KÉTELKEDVE ÉRKEZÜNK EL AZ IGAZSÁGHOZ

- Milyen környezetből, milyen élményekkel érkezett az irodalomba? Fontosak-e ön szerint a személyiség szociális tapasztalatai? 

- A gyermekkori emlékek mellett az első könyvemlékek hatása halhatatlan a lelkemben. Ötéves koromban Ady-verset tanultam, első elemiben megvolt a Petőfi összes, gyerekolvasmányként Lagerlöf Zelma és Gárdonyi Géza írásai. Édesanyám József Attilát szerette. Cégvezető volt egy nyomdában, édesapám főkönyvelő volt egy malomban. A karácsonyt mindig megünnepeltük. Megkaptam Kisfaludy Sándor, Kazinczy Ferenc és Madách műveit. Talán ebből az élményből fakad, hogy ma is vonzódom a magyar felvilágosultsághoz, amire Neológus és Kármán című versem is utal. Népiskolába jártam tízéves koromig, s itt ismerkedtem meg a szegény gyermekek világával. Bár költészetemre hatottak az előbb fölsorolt költők, ugyanazt a lökést adta a francia préciosité, azaz: a versvezetés finom, átgondolt legyen, s ha lehet, legyen mindkettőnek csattanója. Sosem voltam olyan boldog, mint tízéves koromban, amikor rongylabdával angol-búr háborút játszottunk fiúk-lányok, s úszni mentünk a Tiszára. Egészséges gyermek voltam. Szegedi vagyok... Szülővárosomat most is szeretem, bár Debrecenben nagyon sok segítséget kaptam. A háború kitörésekor nehézre fordult gyermekkorom, a várt fölszabadulás egyéni, fájó emlékekkel nehezült. Édesanyám internálótáborba került, majd meghalt '45 őszén, hastífuszban. Az egyéniség szociális tapasztalatai és a várt valóság ellentéte sokáig fájt. Végül, még diákkoromban elfogadtam magamnak Descartes-ot: „Kételkedve érkezünk el az igazsághoz." Az értelmiség mindaddig kételkedik, míg meg nem találja ezt az igazságot és ezt a hitet.

- Kik voltak hatással költői eszmélésére? Egyes alkotók vagy inkább csoportok? Stílusirányzatok?

- Tizennyolc éves koromban döbbentem rá, hogy tudok írni, és előttem áll a költészet világa. Magyartanárommal, Éva nénivel versolvasó délutánokat tartott az osztály (a gimnázium utolsó évét a Dóczyban végeztem), s megismerkedtünk a 20. század és a Nyugat kiváló alkotóival, Adytól Gulyás Pálig. Ekkor már „kész” verseket írtam, mint vélte Szokolay Károly, angol-orosz szakos egyetemista fiú, akivel leveleztünk. A versformák világába magam törtem be, nagy segítségemre volt Némedi Lajosné Dienes Éva, akivel sokáig tartottuk a kapcsolatot. Bulányi György piarista atya vezetett el Rónay Györgyhöz, aki mesteremmé, barátommá vált, s akivel évekig leveleztünk. Aztán jött Budapest... a modernség teljével. Az apácák közt sok jó nyelvtanár volt, így ha nem is könnyűszerrel, de megalapozva sajátítottam el a nyelvet. Eckhardt Sándor a klasszikusokat, Győri János a középkort, Gyergyai Albert (akibe diákrajongással szerelmes voltam) a XIX. és XX. század irodalmát csillogtatta az előadásain. Rónay György prózáját nagyon megszerettem, prózai írásaim legjobbjának ma is a róla írott doktori disszertációmat tartom, ő a magyar Dosztojevszkij. Nem beszélek most a teológiai modernizmusról, amelyet IX. (Szent) Pius pápa elítélt, majd visszavont (ilyesmi még nem történt meg) a Lamentabili... (Siralmasok) című enciklikájában. Az avantgárd él és hat a század elejétől a század végéig. Picasso és Kassák, Török Sophie és Éluard, a feledhetetlenül édes Apollinaire, a hitében erős Claudel, a minden értéket átölelő, s magától a halál pillanatáig mindent megvonó Radnóti, a polgári családtól önként munkásnak álló Simone Weil misztikája, a Résistance Aragonja mind-mind önmagam ébresztette föl bennem. A szürrealizmus költői ugyanis olyan érzéseket, lélek- és tudatállapotokat fejeznek ki, amelyet eddig sem a logika, sem a teológia nem fejezett ki. És amelyek mégis rokonok minden emberrel. Túlzásaikat elmosta az idő. Sokat beszéltem itt stílusokról, stílusirányzatokról, de amikor '53-ban verset kezdtem írni, már fölködlött bennem annak a sejtése, hogy minden modernista Apollinaire-től Éluard-ig, Radnótitól Vozsnyeszenszkijig a klasszicizmus hatása alá került, s ezzel a logikai bravúrral fényessé tette költészetét. Második kötetem (Az egyenlőtlen lépés - '63) már tudatosan törekszik erre a nem hang-, de stílusváltásra. Vágyom a közösség után, amely nem fogad be, ugyanakkor elismerem az igazságokat. (Harmadik-negyedik kötetem, a Fehértől feketéig - '66 -, a Kert - 1970 - és gyűjteményes kötetem arról tanúskodik, hogy elérkeztem ehhez a szintézishez. A kifejezhetetlen világosság felé érkeztem, mint Füst Milán vagy II. János Pál pápa, akik a logikai menetet megtartva rímtelen szabadversekben őriznek gyönyörű hangulatokat. A Vigíliában jelentek meg első verseim, a játékosak (a játék ugyanúgy a szürrealizmushoz tartozik, mint maga a költészet). A zalaréti pázsit volt az első versem, amely itt megjelent. Epigrammasztikusan lezárt versek a Fuvola, Január, Mutatvány, Síp, a pécsi tanári évek után megbékélés apám mellett (sosem fogok tőle elszakadni). Együtt járt betegségünk és halála, és a kitelepítés az öröklakássá átformált régi lakásunkból. Szerelmemről és anyámról a Rózsákkal kezemben és a Mi maradt? című vers szól. Még csak annyit a játékossághoz, hogy Cocteau nem keserű, én az vagyok. A közösség utáni vágyódás az Egyenlőtlen lépés címadó versében mutatkozik meg a legbiztosabban. Isten a Matematika és Isten című versemben tükrözted kegyelmét. Harmadik kötetemben a Magány és a Neked nyílott a legőszintébb. A hindu ablakok fátyla most is időszerű. Újra kitörő betegségben, száz elfoglaltság közepette a hatvanas évek elején írtam disszertációmat Rónay György prózájáról, majd - bár könyvtárban is dolgoztam kevés ideig - letettem az aspiránsvizsgát is, és elkészítettem francia nyelvű dolgozatomat - Claudel és az antik tragédia -, amely a Zagadnenien Rozddajow Literackich című lengyel folyóiratban jelent meg. Negyedik kötetem valóban „Gyászdal", amelyben benne rejlik a régi, munkás életmódtól való búcsúzás, a szenvedések és a halál ígérete. Negyedik kötetemben nem zökkenőmentesen, de tükröződik egy nagy lelki összetartozás, amit Gombos doktornő úgy fogalmazott meg, hogy „embernek csak ember lehet menedéke". Isten a legfőbb menedék, de ez a kijelentés igaz.

- Ön szerint hátrányos a költői lét vidéken?

- Kosztolányi azt mondja valahol, hogy ha egy költő be lenne zárva, a körmére írna verseket papír híján. Tehát a formai lehetőségek meghatározzák magukat a verseket. Debrecen ebből a szempontból nyílt világ, mert a Hajdú-bihari Napló Vasárnap melléklete és az Alföld helyet ad a legjobb költőknek, fiataloknak is. Azonkívül a Kossuth Lajos Tudományegyetem könyvtárában végigolvashatja az ember a legkiválóbb fővárosi folyóiratokat. Külföldieket is. Az is igaz, hogy egy-egy elfogadott versre pesti folyóiratban sokszor hónapokig kell várni.

- Hisz-e még a költészet hatalmában?

- „Száll az ének szájról szájra." A hit nem vész el, csak átalakul. Utódaink, az utánunk jövő nemzedékek majd eldöntik, mit és hogyan csináltunk. A költészet hatalmában hiszek. Ha szomorúság gyötör, csak előveszek egy Ady-kötetet, és verseket olvasok. Nem lehet megunni. Ha kételyeim vannak, Babits életére és pályájára gondolok. Hősök voltak ők mindig, minden időben. A költészet hatalmában hiszek, nemcsak azért, mert Petőfi tömegeket tudott megmozdítani vele, de láttam betegeket, rokkantakat egy-egy könyv fölé hajolni, s aki ezt látta, csak azt tudja, hogy a költészet milyen orvosság.

- Hol helyezi el magát a mai költészet folyamában?

- Korom szerint Nagy László, Juhász Ferenc és Kiss Anna lennének a társaim, egy kissé visszább hajolva Pilinszky és Rónay György is. Mivel csak '53-ban kezdtem publikálni, verseimnek nincs meg az a nagy nyilvánossága. Utolsó kötetem azonnal elfogyott. A „fiatalok" közt legnagyobb költőnek Juhász Ferencet tartom, de félek, nem engedi vissza a dzsungel, amelybe beletévedt. Mindazonáltal mai és legjobb költő. Nagyon szeretem a régi debrecenieket is: Kiss Tamást, Tóth Endrét, Boda Istvánt, Bényei Józsefet. Érzékeny, sebzett, világos látásúak, a realizmusban nagyot tudtak alkotni.

- Alkot-e folyamatosan? Készül-e az új könyve?

- Rendszeresen írok. Néha öt verset is egyszerre. Előfordul két-három hét hallgatás is. Meglévő verseimet félreteszem, időről időre javítok rajtuk. Verset írni áhítatos megkönnyebbülés, lelki katarzis. '90-ben jelent meg utoljára kötetem. Most szeretnék az azóta írott legjobbakból egy kötetet újra összeállítani. Tervemről még nem beszéltem senkinek. De nagyon boldog lennék, ha sikerülne.

Az interjút Dr. Bakó Endre készítette a Hajdú-Bihari Napló hétvégi melléklete számára.
Az eredeti megjelenés dátuma: 1995. november 11.