Stetka Éva halálára 

Költőtől búcsúzom. A legjobbak közül való volt, s nem csak debreceni mércével. Az egyetemes magyar irodalomhoz tartozik, részese annak s immárom véglegesen és kitörölhetetlenül. Itt élt közöttünk, kortársunk volt s irdatlanul magányos. Társadalmi és fizikai értelemben maradt egyedül, az utolsó évtizedekben nem volt, akivel megossza magát, akihez lelki közelséggel békült volna hozzá fájdalma nagy démonaival. Vigaszom talán, hogy míg volt hozzá ereje - szinte az utolsó napokig mindig felhívott telefonon, s látomásai fényes képtelenségét megosztotta velem. Leginkább halottait kereste azzal a hittel és meggyőződéssel, hogy a teremtett világ eme oldalán tartózkodnak. Pedig legtöbbjük már régen és véglegesen odaát. Mint Kardos Pálék, Juhász Gézáék, Julow Viktor, s legtöbbször apja, Stetka Kálmán. Féltette őket, valami tapasztalati rettegés árnyéka alól szerette volna kimenteni őket, s csak akkor nyugodott meg, amikor mondtam, hogy jól vannak, semmilyen politikai atrocitás nem érheti őket. 

Tizennyolc évesen évfolyamtársam volt a Kossuth-egyetemen. Magyar és francia szakosként készült az életre, s aztán, mert itt megszűnt a nyugati nyelvek oktatása, ment át az ELTE-re, s szerzett ott diplomát. Elegáns és finom műveltségű felkészültséggel jelentkezett az irodalomban, s mindjárt olyan mércéhez igazítva magát, mint a francia líra vagy az Újhold versminősége. S ehhez az eszményhez mindvégig hű maradt, s adott neki olyan karaktert, amelyet zsenialitása által tett egészen sajátossá. S ez leginkább a hangulati és érzelmi mélység, a mindig szenvedő emberek reménye a tiszta békére. Bár állandóan élete belső katasztrófái és romhalmazai között bolyongott, ott, ahol a versei születtek, rend volt, harmónia, kivételes kegyelmi állapot. S ebből született minden kötete: Az ébredés partjáig, Az egyenlőtlen lépés, Fehértől feketéig, Kert s végül az Eldobott gyötrelem. És ez mintha már címével is előlegezte volna az áhított megkönnyebbülést. Ezen a tájon Stetka Éva írta a legszebb verseket. Vigaszként, kárpótlásként kapta ezt a képességet az egyedüliségért, a betegségért, a senkihez sem tartozásért. Mindegyik versében van egy kép, egy hang, egy illat, egy szó, amit az Isten súgott a fülébe. Ezeket most már személyesen is megbeszélheti a Teremtővel. 

Boda István 

Az írás a Hajdú-Bihari Naplóban jelent meg 1999. április 10-én.