Stetka Éva, az angyali önkívület költője

Március 29-én Debrecenben elhunyt Stetka Éva költő. 1931-ben született Szegeden, tíz éves volt, amikor családja Debrecenbe költözött. Egyetemi tanulmányait Budapesten fejezte be magyar-francia szakon. Rövid pécsi kitérő után visszatért Debrecenbe. Előbb a Kossuth Lajos Tudományegyetem romanisztikai tanszékén tanított, majd nyugdíjazásáig az egyetemi könyvtár munkatársa volt. A hatvanas években doktorált, sőt letette az aspiráns vizsgát. Előrehaladó betegsége megakadályozta tudományos tevékenységének kiteljesítésében. Költőként azonban becses életművet hozott létre.

Az ébredés partjáig c. első kötetét Domokos Mátyás szerkesztette, s valószínűleg ő írta a szokatlan küllemű és szokatlan hangütésű könyvecske fülszövegét is, amelyből idézünk: „elsőrendű lírikus alkat, számára az elsődleges valóság a költői Én. Verseinek meghökkentő bizarrsága, játékossága és forma-virtuozitása valami sajátosan nőies, lágy színeződéssel telítődik, és azt az elemezhetetlen jóérzést váltja ki az olvasóból, amelyet a valóban tehetséges fiatal költők verseinek olvasása közben érezni szokott, hogy az élet és a fejlődés rendje mindig teremt valami újat, valami érdemeset, amelyből kinőhet egy szuverén költői világ.” Közben eltelt negyven év, de azóta sem határozta meg senki pontosabban a Stetka-költészet mibenlétét. Valóban szuverén ez a versvilág, noha elődeit és kortársi rokonait nem eredménytelenül keressük. Stetka Éva maga is szívesen megvallotta, hogy saját hangját próbálgatva főleg három hagyománykincsből merített. Az egyik a magyar felvilágosodás költészete, melyet már gyermekkorában megismert. Kisfaludy Sándor, Kazinczy Ferenc, Kármán József, Madách Imre nevét emlegette. Ezt a hatást őrzi Neológus és Kármán c. verse. 

De nem kevésbé fontos az az inspiráció sem, amelyet a francia költészet és filozófia egyes művei és személyiségei gyakoroltak a spirituálisan fogékony költőnőre, ideszámítva természetesen Simon Weil misztikáját éppúgy, mint Apollinaire, Aragon, Eluard, Cocteau szürrealizmusát, Claudel erősen vallásos költészetét. S ha Simon Weil, akkor Pilinszky, ha Eluard, akkor Weöres, Kassák, Radnóti, s mindazok, akik a sekélyessé vált lírai realizmus, a logika és a teológia kánonja alól felszabadították a poézis esszenciáját. Az ő költészetük kaland az álom és ébrenlét határvidékén, a még fogalommá vagy reális élménnyé nem érlelődött lelki tartalmak, hangulatok játékos lepkevadászata. De mihelyt formába öntötték a gomolygó érzéseket, új dimenziókat hoztak létre. Akárcsak Stetka Éva. Szürrealista vers a fiatal költőnő darabjai közül például a Festők, a Clown, Piano, Mutatvány, Az ébredés partjáig, stb. Ez utóbbi remekmívű asszociációs hálója burjánzó álombeli képeknek, vízióknak, melyek a sejtelem szintjén szimbolikus jelentéshordozóknak bizonyulnak.

A klasszikus szürrealizmus egyik meghökkentő képalkotása a paradicsomom vágtató ló. Stetka versében az elefánt sörösüvegen jár... Költeményei gyakran születtek „angyali önkívületben” hogy Yehudi Menuhin c. költeményének kezdő sorát idézzük. Ezt azért is érdemes megtennünk, mert Stetka költészetének belső logikája, szerkezeti menete zenei jellegű, motívumok váltakoznak, ismétlődnek bennük, olykor szeszélyesen, a tudat és az álom vibrálása szerint. Hiábavaló Stetka 1958-ban megjelent első kötetében a levert forradalom utáni magyar valóságra utaló reflexiókat keresni, két okból is. A versek zöme még 1956 előtt keletkezett, így a Nyugalom is, amely esetleg téves következtetésekre adhat alkalmat. De Stetka éteri szemléletének lényegéből fakad, hogy a társadalomábrázolást, legalább is közvetlen módon, nem sorolta a költészet feladatai közé. Meg aztán undorát amúgy sem fejezhette volna ki nyilvánosan, a cenzúra lesben állt. Már az feltűnő volt, hogy nem akadt a versek között apologizáló gesztus. S ne feledjük, ott van első kötetében a Nagyvárosi este, egyike legjelentősebb költeményeinek, amely félelmes, nyomott hangulatában képes megőrizni a kor deformáltságának lenyomatát.

A Védekezés tragikus hangszerelésével mintegy előjátéka a későbbi Stetka-költészetnek, amely a világhiány panasza, olykor sikolya. Már fiatalkori szürrealizmusa, ő maga figyelmeztetett rá, nem játékos, hanem éppenséggel keserű kifejezésmód, ami életének alaptragédiájából, édesanyja korai halálának tényéből fakadt. A sorjázó kötetek (Az egyenlőtlen lépés, Fehértől feketéig, Kert) versszervező motívumai, visszajáró üzenete magány és szorongás, a betegség tépázta tudat riadalma, amely nem ritkán imában, vallásos könyörgésben, békességóhajtásban tárgyiasult. Olykor valóságos önszuggesztióval próbálta elhessenteni magányosságát, ha sikerült a szörnyet legyőznie önmagában. Sokáig a legbiztosabb fogódzó életében édesapja volt, akihez több verse szól. Külön vonulata költészetének szerelmi lírája, amely érzékletes, virágillatú finomságával sajátosan feminin vonásokat hordoz.

Szuverén ez a költészet, mert figyelemre sem méltatta a farizeus-kor sekélyes szocialista realizmusát, másrészt a modern versformák világába egyedül tört be. 1953-ban megjelent első darabjai a Vigíliában már érett alkotások voltak. A Vigília nem esetleges kiröpítő trambulin volt: Stetka Éva mélységesen katolikus hittel viaskodott a lét értelmével, illetve a nagy kérdés költői reflektálásával. Az akkoriban Debrecenben élő Bulányi páternek köszönhette, hogy megismertette Rónay Györggyel, a Vigília szerkesztőjével, s benne budapesti évei során önzetlen ösztönző barátra talált. Viaskodott, mert IX. (Szent) Pius pápa elítélte a modernizmust (később visszavonta), Stetka Éva viszont képtelen volt megszólalni a lírai realizmus nyelvén, s a szociális gondok nem értek fel tudatáig. Katolikus költőnek azonban kiszakadni a közösségből nem ildomos, a kívülállás nyomasztóan hatott érzékeny lelkére, s végül elszigeteltségéből „kitagadta saját magánya, egyenlőtlen lépte”. Vagyis csatlakozni kívánt a közösséghez, a többi emberhez. Erről szól Az egyenlőtlen lépés, maga a vers és a vele jelzett kötet több darabja. Ennek a feloldódásnak, besorolásnak a szolgálatába állította a versformáit is, amelyek közeledni kezdtek a klasszikus kifejezésmódhoz. Debrecent a maga módján szerette („nem itt születtem, / s hazám lett ez a város”), jóllehet hagyományait sajátosan értelmezte. Nem hiába volt szuverén alkotó, mindent átszűrt, átértékelt a saját érzelmi-értelmi erőin, s maga módján a saját képére formálta. Negyedik kötetét a halál előérzete árnyékolta be, lírai hőse fél az élettől és a haláltól egyaránt, s nem tudja ki vagy mi lehet menedéke. Végül eljutott a szintézishez, a széthullott világ, a lét értelmének összegzéséhez, s a menedéket az isteni kegyelemben találta meg. De nem tagadta annak az igazságát sem, hogy az ember az emberért van.

Magas színvonalú életművet hozott létre, de nem volt önérvényesítő képessége és önkéntes menedzsere, így az irodalomkritika- és történet marginális jelenségnek könyvelte el. Pedig egy tucat költeménye a magyar költészet csúcsteljesítményei közé tartozik, s ez Gottfried Benn szerint elegendő a halhatatlansághoz.

Dr. Bakó Endre, 1999