Az albumon hallható versek:
NEM LEHET
Szeretnék hozzád úszni
Örvénylő zöld habon.
Szeretnék elbúcsúzni
Virágom, kishugom.
Tudom, hogy néha szenvedsz,
A csöndet hallgatod.
Hová kószált a lelked,
Ha egyszer elhagyott?
S tudod, mindez csak játék,
A szó is bosszút áll.
Bosszú csak az ajándék
A csók, mely visszafáj.
Nem lehet ezt elunni,
A csönded hallgatom.
Eljöttem elbúcsúzni
Örvénylő csillagom!
(Az egyenlőtlen lépés, 1963)
MOSOLYOGSZ
Mint szélesvásznú filmen,
Vagy mikrórádióban
Tükröz téged öt érzék,
Te fogható, valóban.
Elenged az öt érzék,
Mosolyogsz illanóban.
Kevés a sok megértés,
Mint holdsugár a tóban.
(Kert, 1971)
PIANO
Letört szemüvegszár,
Kilenc kis ecset.
Soha nem tudom meg, hogy
Mi volt a neved.
Üvegpor, aranypor,
Szép királyleány,
Megcsillant az alkony
A hálószobán.
Piros fénydarabban
Szíved remegett.
Tán egy szilofon szólt?
Csengett az üveg.
Lehúzott redőnyök,
Párás poharak.
Eltört tányérjával
Koldult kinn a nap.
Repce-bodzaillat
Édes-keserű,
Fejfájós tavaszban
Szólt egy hegedű.
Árnyéklegyezőkön
Mimózacsokor.
Gyöngyös könny szivárgott
Szempillád alól.
Kékesfényű kések,
Üvegampullák,
Fodros volt a függyöny,
Harmatos a szád.
Tűntél, mint az illat,
Amely tovaszáll,
Zene hátán úszó
Havasi gyopár.
Üvegmedencében
Tépett levelek.
Soha nem tudom meg
Mi volt a neved.
(Az ébredés partjáig, 1958)
SZOBÁM SÖTÉT
Végletekig felingerlődöm,
Pedig már nem bántanak,
Most már szeretnek, kissé késő,
Vonulnak a nyarak az ablak alatt,
Vonulnak velem az évezredek,
Talán más csillagtestek magánya,
Ki mondja meg, hogy ember lehetek,
Ki vigyáz majd az éjszakámra,
Kinek fáj lelkem árvasága,
S hogy még mindig megalázott vagyok,
Szobám sötét és nincsen lámpa,
Sem csillag sem egy szempár,
Mely csak nekem ragogy.
(Kert, 1971)
EMLÉK
Egy csésze volt? egy szőnyeg? váza? rajz?
Már nem tudod. De mindig visszatérsz.
Mint foszló ruhán fölszakad a férc
A lelkeden úgy zúg a fájdalom.
A szárnyas isten égő nyilat ajz,
S egy dallamot ver görnyedt hátadon.
S mert nem tudod, hogy arcod ez az arc,
Mely nem felelt, ha kérdted: mit akarsz,
Félsz.
(Az egyenlőtlen lépés, 1963)
LÁTTAM...
Sugárzanak felém
Égő tekintetek.
Mindegyik vágyódásról
Magamra ismerek.
Mindegyik vágyódásban
Ott lüktet a szíved.
Hiszem, hogy jó vagy. Láttam.
Könnyeidet.
(Kert, 1971)
BETEG VAGYOK
Beteg vagyok, félek az élettől is
Félek a haláltól, a küzdelemtől, a magánytól
Félek az egyedüllét tengernyi sok bajától
Félek a tengernyi, embertelen bűvölettől, a tájtól
Félek nagyon a magánytól.
Érte égek, elégek én ezer bűvöletben
Égek, mert a halál nem vesz ölébe engem,
Félek, mert tengernyi bánat, amely reám szakadt
Félek, mert égetik már fölöttem a karcsú, nagy hidakat.
S hideg álom alatt, hideg noszolyákon,
Ha rámtör az álom, hideg ég csillámai rakódnak a szememre,
S ha följön az este, hideg pillanatok boltívei alatt
Hideg napsugarak nőnek rá a rügyekre.
(Kert, 1971)
REGGELEDIK
Látod, már reggeledik, söprik az utcát,
Ragyognak a kékes vasárnapok,
Virág nyílik a kertben,
Egy hajnali reggelre gondolsz,
Észrevétlen könnyeket ejtesz,
Szeretnél énekelni,
S lassan és forrón átjár a szomorúság...
(Fehértől feketéig, 1966)
ORGIA
Hideg rizskóh üvegtálon
Három miatyánk
Borsatuval mazsolával
Puffadt puha fánk
Kilenc ávé tizedikre
Elfogyott a szánk
Ötven pár járt menüettet
Csillár lezuhant
Hajfonatban tűz kerengett
S majom a falon
Egyedül csak ő lakott jól
Vissza nem adom
Kezdd el újra hiszekegyed
Megfullad a hang
Hajfonatban tűz kerengett
Csilllár lezuhant
(Az egyenlőtlen lépés, 1963)
KRITIKA
Különc voltam és bizarr,
S az arcom hófehér,
Kivirágzott a meggyfagally,
Elsápadt lent a szél.
Azt hittem, élek álmokat,
S megszólal kint az árny.
Jön majd valaki, elfogad
Meggyfavirág-magány.
De most fölöttem vadpiros
Tűzláng gyújt koszorút.
Kiszabadulni nem bírok,
Lángokba ránt a múlt.
Várok egy hangot, mely talán
Már nem is emberi.
Hisz az a sok virág a fán
Önmagát sem leli.
(Az egyenlőtlen lépés, 1963)
FEHÉRTŐL FEKETÉIG
Másodszor nyit a jázmin,
Oly sűrű a tavasz.
Az arcod hóvirágszín,
Keresem ajkadat.
Szemed sötétje érik,
Mint rengő szöllőtőke.
Fehértől feketéig
Tied vagyok örökre.
(Fehértől feketéig, 1966)
MULANDÓSÁG
Ahogyan hajlik a nyír ahogyan meghajlik a túlérett kalász
Úgy van tele az én szívem fájással szerelemmel
Ajkam szólásra nyílik de énekelni nem mer
S bújok előled bár tudom, hogy egyszer megtalálsz még
Madár szeretnék lenni néha földobni magam az égre
S szárnyamat összecsukva öngyilkosan zuhanni alá
Hinni legalább egy pillanatig hogy mindennek vége lesz
S kitéphetlek magamból kegyetlenem kiben folyton önmagam látom
(Az ébredés partjáig, 1958)
BESZÉLEK MÁR...
Nem győztem menekülni
Szemekből a szemekbe.
Nem győztem elkerülni
Ne nézzek a szemedre.
Mikor hangod kiáltott
Magamban letagadtam.
Tudom, hogy újra vártok,
Beszélek már, de halkan.
Közelít már az ősz is,
Készíti azt a helyet.
Öleld magadhoz őt is,
Felejtsd el, ha szeretted.
Vagy ülj ide a padra,
Bámuld a kék eget még.
Az, aki visszaadja
Emlék marad csak, emlék.
(Az egyenlőtlen lépés, 1963)
JANUÁR
Nehéz csillagok ragadtak a cipőmhöz,
Nem is csillag volt az, hanem csak téli sár.
Féltem nagyon, pedig tudtam szívemben őrködsz
S nem szállsz ki onnan soha már.
A tócsa csillogott, szél fújt, a fekete
Ágak a kék eget döfködték mint a tűk.
Egy hóvirágcsokor esett a földre le,
Eltűnt a mosolyod s nem voltál soha hűbb.
Átázva érkeztem, cipőt, ruhát ledobva,
Kezemben érzem még bársonyos kalapod.
Odakinn nap sütött, de te, a szoba foglya
Bűnbánón eltakartad gyöngyverte homlokod.
Az ujjak finoman alig hogy egymást érik,
A szívbe lassan visszahull a vér,
Aludj, aludj szegény, érkezz egy messzi télig,
Hol kékezüst a sár s a hóvirág fehér...
(Az ébredés partjáig, 1958)
NE...
És hogy én merre jártam,
Téged nem érdekel.
Micsoda sárga nyárban
Miért is vesztem el?
Nem kérdezted meg mástól,
Hogy élsz? S mi van velem?
Búcsúztam a világtól,
Pedig hát szeretem.
Kórházban is aludtam.
Vérzett a homlokom.
Neved akkor se tudtam,
Azóta mért tudom?
Kérdezni most már késő,
Hová jönnél velem?
Ne oszd meg velem végső
Reményed, idegen.
(Az egyenlőtlen lépés, 1963)